Barangolj Velünk!

Valós mese a Bekecsalján

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

JS bekecs2

                Pontosítok mielőtt még legyintve félredobnák... Aki nem mesét akar olvasni az most félredobhatja ezt az írást, mondván „ez csak mese”, de igyekszem pontosítani, hogy a történetben csupán a körülmények mesések, a mese, vagyis az események valósak, ahogy a címben is szerepel. Az egész tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy igény merült fel, hogy a Mária-zarándokút Bekecsalji szakaszán legyen még egy útvonal, mely kikerüli az aszfaltot, valamint elvezeti a zarándokokat a vidék néhány nevezetességéhez, mint például a Ferences kolostor Mikházán és Marosszék szent hegye, a Bekecs, az ott álló kápolnával. Ez, ugye mind jól hangzik, de kérdés, hogy mit és hogyan lehetne tenni, hogy ez megvalósuljon.

                Az ember általában nem talál ki újat, legfeljebb felfrissít rég elfeledettnek hitt, sokáig mellőzött régit. Jó, na jó, voltak páran a történelem folyamán, akik teljesen újat találtak ki, csak úgy önmaguktól, de ezek annyira ritka kivételek, hogy csupán erősítik az előbbi szabályt. Így, mi sem találva ki semmi újat, ötletként felvetődött a Só-útja már jó ideje meglehetősen járatlan szakasza, amely Bekecsalji gerinceken vezet végig, míg Nyárádmagyarós és Sóvárad között, a Farkas-tetőn le nem ér a Mária-út már járt vonalához. Igaz, most azt írtam, hogy ez az út „vezet”, ám sietek is kijelenteni, hogy csak azért éltem ezzel a kifejezéssel, mert ez jól hangzik, de sajnos ebben az esetben ez ma elég erős túlzásnak számít. Egyelőre csak akkor „vezet”, ha ráérez a vándor, hogy hol mentek végig valaha és kitalálja, miért éppen ott vitték eleink a sót. Egyébként belegondolva elképzelhetjük, milyen sanyarú, cudar időket éltek annak idején akik a völgyeket kerülve hegyhátakon szállították a sót, mellőzve a már akkor is minden valószínűség szerint létező, jártabb útvonalakat. Igen, a só értékes volt, birtoklása vagyont s ezáltal befolyást jelentett, ezért ezernyi veszély leselkedett a szállítmányokra. Ez a szép helyeken vezető, széles kilátást biztosító, hangulatos útvonal remélhetőleg a közeljövőben turistajelzésekkel és táblákkal lesz ellátva, hogy ezáltal könnyebben követhetővé váljék.

JS bekecs

                Bár bevezetőmben futólagos említést tettem bizonyos körülményekre, a kedves olvasónak még nem árultam el, mi az egészben a mese, vagyis, hogy mi volt mesés. Ejtsek tehát pár szót a körülményekről... Annak ellenére, hogy az idei tél úgy jött, mintha csak készült volna jönni, aztán meg alig megérkezve azt a benyomást keltette sokáig, hogy már megy is, végül február végén-március elején bekeményített, bőséges havazással társult erőteljes lehűléssel búcsúzva. Ilyen körülmények közt tiszta égbolt mellett szikrázott a napsütés a friss, fehér havon, mely ráadásul szinte olyan puha volt, akár az őszi első hó. Az alacsony páratartalom kilátást engedett az előttünk magasló hegyhátakra, fel egészen a Bekecsig és Siklódkőig, de a mögöttük sötétlő Görgényi-havasokat is láthattuk, ahogy a tőlünk nyugatra és északnyugatra elterülő Nagy-Nyárád völgyét és vidékét az ott sorjázó falvakkal, el egészen távoli mezőségi dombtetőkig. Ha keletre tekintettünk, ott a Kis-Nyárád vízgyűjtőjének völgyei terültek el az ezekben meghúzódó, úgymond „eldugott” falvakkal s a völgyeket elválasztó gerincek. Mindent összegezve szinte mesébe illő ami elénk tárult, már Jobbágyfalváról való kijövetelünktől kezdve.

JS nyarad

                A Nagy-Nyárád félig befagyva csörgedezett alattunk, amint a hídon átkeltünk, onnantól kezdve pedig előttünk csak fehér hómező. Az ég kékjét csupán néhány bárányfelhő tarkította, a kellemes hőérzetet biztosító napsütés hatására pedig hamarosan csomagjainkba kerültek a kabátok s a réteges öltözet egy része. A fák és bokrok ágai szinte teljesen csórék még, alig imitt-amott néhány barnára aszott levél, mi még az őszről maradt rajtuk, ilyenformán az erdő is annyira átengedte a napsugarakat, hogy megkímélt a visszaöltözéstől. A jól ismert, Csíkfalváról Májába vezető talajutat – melyen a Mária-zarándokutat követve ereszkedtünk eddig – elhagyva csak a Só-útja ritkán feltűnő sárga sávjelzései voltak útbaigazítóink. Viszont a behavazott szekérúton nem az eltévedés veszélye fenyegetett, hanem sima felületeken, sokhelyen a hó alatt rejtőző jég, mely könnyen beroppant lépteink nyomán és ilyenkor sosem tudhattuk milyen mély sáros vízbe süllyed a lábunk. Túránk valósággal nyomolvasótúrának számított, mivel kutyák, rókák, farkasok, nyulak, mókus, vaddisznók, őzek, madarak lábnyomait, járását tanulmányozhattuk kedvünkre. A Márkodról Búzaháza és Deményháza közé vivő út keresztezése után mintha még kevésbé járt terepen haladtunk volna. Egyébként a Bekecs felé közeledve a táj fokozatosan egyre vadabb, egyre háborítatlanabbá válik. A Márkod és Mikháza közötti gerincen hatalmas keresztet találunk, melytől a déli verőfényben az északnyugati oldalon a Nyárádmenti „Szentföld” falvait, Deményházát, Mikházát és Köszvényest láthattuk, délkeleten pedig Márkodot és Kendőt. Az 571 méteres magaslatot Orbán Balázs szerint Zak Szőlőnek nevezték és hajdanán őrhelyként szolgált, ahonnan már messziről észrevehették a közeledő veszélyt. Valószínűleg többízben riaszthatták innen váratlanul a környék népét, mert a magaslat nevét egy idő után Zaklatóra változtatták, aztán nyugodtabb időszak beköszöntével szőlővel ültették be és a Zakszőlő-tető név ragadt rá ismét. Ma délkeleti felén suvadások látszanak, hasonlatosak az utunk során később látható „híresebb” selyeiekhez, ahol a talaj felső rétege óriási tortaszeletként szétvált és megcsúszott az alatta húzódó réteg agyagos lejtőjén.

JS zakszolo

                Márkod és Mikháza között autóval is jól járható út van, ezen a hágóról könnyen le lehet jutni a közeli Ferences kolostorhoz. Mi viszont a gerincen haladunk tovább, ahol ösvényünk erdőben folytatódik, s ezen a szakaszon a többnyire fákra festett sárga sáv követhetőnek mondható. Ez amúgy hasznos itt, mert az erdei ösvények labirintusában másképp könnyen letérhetnénk a helyes irányról.

JS erdo

Így is figyelnünk kell, mert Kendő fölött a jelzések kivezetnek az erdőszélre, ahol balra kell térnünk, hogy az esztenákat övező legelőt keresztezzük, a gerincet követve. Másképp az erdőszélen egyenesen haladva lejutnánk a Kendőből Selyébe vezető szerpentin aljába. A Só-útja ezen a szakaszon egy ívet ír le és nagyjából szintezve közeledik Selyéhez, hogy a falu előtt emelkedni kezdjen és északról kikerülje azt. Selyébe akár a Mikházáról bejövő talajúton, akár másik két utcán bemehettünk volna, de a koradélutáni kellemes napsütést látva túránk Farkas-tetőig való meghosszabbítása mellett döntöttünk. Túránk Selyében való befejezése helyett, további élményekre vágytunk. Ezeket aztán meg is kaptuk bőven, jóval bővebben mint gondoltuk volna. Na de ne vágjunk a történet elébe...

JS selyefolott

Selye fölött, a nyílt terepen nem nagyon volt mire jelzést festeni, de ahogy mondani szokás a hasonló estekre az út „adja magát”, ezért egyelőre egyértelmű volt, merre kell menni. Miután csatlakoztunk a Selyéből a Bekecsre vezető, jól ismert és sokak által járt útba, ezen szerpentineztünk fel egészen az alsó Honvéd-emlékműig, miközben egyre közelebbről magaslott elénk Marosszék szent hegye, a tetőn álló Szent Kereszt kápolnával. Ha hátranéztünk, egyre jobban kibontakozott alattunk a Bekecsalja vidéke, legmagasabban fekvő falvával, Nyárádselyével és környezetével, de egyre távolabbi tájakra is elláttunk a Nyárádmente fölött.

JS nyomon

                Az alsó Honvéd-emlékmű szomszédságából mintegy terasz húzódik útvonalunk további szakasza. Mielőtt azonban tovább haladnánk történetünkkel, tegyünk fel előbb egy kérdést és válaszoljunk rá szívünkre hallgatva, őszintén. Legalább csak úgy, önmagunknak. Emlegettük-e olykor vágyakozva, milyen szép az érintetlen természet? Kívántunk-e valaha igazi érintetlen természetben járni? Naugye! Gondoltam... Másik kérdés az lenne, hogy szeretünk-e, jól esik-e érintetlen hóban lépkedni, amelyet még nem illetett senki-semmi lába nyoma és teljesen sima? Legyünk őszinték, ugye nem egyszer vágytunk ilyesmire... Most próbáljuk meg a kettőt egyberakni és a kényelmesnél párszor vastagabb hóréteggel elképzelni – túránk résztvevői már nem kell elképzeljék, ők minden bizonnyal emlékeznek rá – ami nagyjából lábszárközépig ér. Sikerült? Nagyszerű! Akkor már tudják, milyen körülmények közt „nyomtuk le” a szó szoros értelmében túránk végső mintegy négy kilométerét. Az élen váltásban törtük a nyomot, mögöttünk pedig nyomainkon igyekeztek lépkedni. A Honvéd-emlékmű ki sem látszott a hóból, de állatnyomokat is alig találtunk e szakaszon. Maradandó élmény az egyre laposabb szögben vetülő napsütésben látni, amint az erdő fái alatt mély fehér hó borít mindent, amerre csak a szem ellát s közben arra gondolni, hogy a lassú előrehaladásunk miatt nagyjából sötétedéskor érhetünk majd le a Farkas-tető tornyához. Ha valaki látott volna – de hát ki lásson ilyen helyen – azt kérdezhette volna, akár a mesében, hol jártok itt, ahol a madár sem jár? Ámbár lehet, hogy ha tényleg megkérdik, megválaszoljuk neki, hogy elég buta kérdés, hisz a madár hogyan is járna ekkora hóban, amelyikben még mi is alig tudunk. Persze, hogy nem jár! Legfeljebb repül. Azt megnéznénk, ha most, itt járna... A patakvölgyeket keresztezni külön élmény volt, főleg, ha nem pontosan a „megszokott” – igaz, mi számít megszokottnak ezen az embernemjárta helyen – gázlóknál kísérleteztünk.

JS bekecsalatt

                Ennél a pontnál lehet, hogy vannak olyan kedves olvasók is, akik azt mondanák, hogy éppen ennyire érintetlen természetre azért mégsem gondoltak, nem ragaszkodnának föltétlen ilyenhez, beérik egy ennél érintettebbel is... Azt, hogy itt előttünk már járt ember, a ritkán feltűnő sárga sávjelzésekből következtethettük, s ehhez az utolsó szakaszon még csatlakozott a piros kereszt is. Úgyhogy turistaút (utak) halad(nak) át ezen az elhagyatott tájon. Tulajdonképpen a Székelyföld leírásában Orbán Balázs által említett Óriások-árka mentén lépegettünk célunk felé. Ez Szováta sóhegyeit kötötte össze Mikházával és ahogy ma Só-útjának nevezzük e túraösvényt, úgy valószínűleg a római korban is sót szállíthattak itt a Mikháza térségében létezett táborig. Sajnos csupán csak a múltidő a helyes – a kötötte – ez esetben is, mert a jelenben legfeljebb egy nagyon figyelmes szemlélő venné észre azt az összekötést, mások legfeljebb ráhagynák, ha mindenképpen erőltetjük létezését, csakhogy kiszabaduljanak innen, a természet lágy, de vad öléből egy civilizáltabb világ biztonságosabbnak tűnő zsongásába. Persze, könnyű az óriásoknak, mondhattuk volna mi is, amint elől a nyomot törtük vagy az élen haladó nyomaiba igyekeztünk taposni s közben egyre izgatottabban figyeltük a napkorong rohamosnak tűnő közeledését a nyugati láthatár felé. Nem, nem a naplemente látványától irtóztunk, dehogy... Az felejthetetlen élménynek ígérkezett és végül lett is számunkra egy élménydús és korántsem izgalommentes túra végén. Inkább attól tartottunk, hogy a naplementében nem a túra végén gyönyörködhetünk, hanem még valahol a bekecsalji vadon ismeretlen rengetegében. Végül a Napnak és jótékony sugarainak megköszönhetjük túránk számtalan kellemes élményét és azt, hogy miután már vörösleni láttuk az ég alját, csak akkor hagyott minket teljesen sötétben, amikor a Farkas-tető felé ereszkedve feltűntek Sóvárad fényei és a hágón álló torony kontűrje a félhomályban. A buszt sötétben is megláttuk, könnyű volt villogó fényeinek köszönhetően.

JS alkonyat

A fotókat Kádár Gyula készítette.

Powered by Spearhead Software Labs Joomla Facebook Like Button