Barangolj Velünk!

Suttogás a szélben avagy gondolatok a Páring körül

Olvasóink értékelése: 0 / 5

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

            Ha itt, Erdélyben megkérdeznénk az átlagembert, hogy tudja-e mi a Páring, illetve hallott-e róla, jó eséllyel azt válaszolná, igen, egy hegység valahol itt, az országban, netán megmondaná pontosan, hogy a Déli Kárpátokban és természetesen tud róla, hogyne. Ha viszont már azt kérnénk tőle, hogy adjon egy pontos meghatározást, esetleg fogalmazzon meg három mondatot erről a hegyről, már a többség meglehetősen nagy bajban lenne és korántsem biztos, hogy megbirkózna a feladattal. Pedig Erdély és általában a történelmi Magyarország egyik leglátványosabb, legvadregényesebb hegységéről van szó, mely határként szolgált évszázadokon át. Kétezer méter fölé magasló büszke ormai az idők folyamán tanúi voltak a körülötte zajló ember és népáradatnak, a környező lakosság többszöri kicserélődésének. A Déli Kárpátok második legmagasabb hegycsoportja népszerűségben elmarad és úgymond „háttérbe szorul” két híresebb szomszédja, a magasabb Fogarasi-havasok és a legszebbnek titulált Retyezát mögött. Így a Zsíl szurdoka és a Lotru völgye között húzódó Páring megőrizhette (a Petrozsény fölötti Páring üdülőtelep és a Transzalpin út környezetének kivételével) csendességét, viszonylagos érintetlenségét és tisztaságát.

2004: Amikor a hegy odamegy Mohamedhez és kacérkodni kezd

„Hajnali harmat száll

és minden cseppjén megcsillan a fény,

ahogy legördül hosszú fűszálak hegyén.”

(Bojtorján)

            Bizonyára vannak akikben hegyen megélt, természetközeli napfelkelték emlékét idézik a fenti sorok és nem kétlem azt sem, hogy közülük sokan vágynak vissza, újból megtapasztalni a megismételhetetlent, elfeledve, hogy minden nap, minden alkalom más és más...

            Mielőtt konkrétabb történetek, események elbeszélésére térnénk, sietek pontosítani, hogy az alcímben szereplő Mohamednek egyáltalán nem ez a neve, sőt még csak nem is muszlim, hanem pont olyan keresztény, mint itt bármelyikünk. Szinte azt írtam, hogy európai, de ebből, migránsok által összejárt világunkban, ma már sajnos nem derülne ki vallási hovatartozása. Ráadásul az utóbbi időben ő személy szerint megingott abbéli meggyőződésében, hogy ez a jelző egyértelműen pozitív kicsengésű lenne viselőjére nézve. Hová, mivé lett itt a különböző kontinensek nomád és természetközeli népeinek szavahihetősége és megbízhatósága?!

             A kedves olvasó viszont lassan már valószínűleg elvárja, hogy a tárgyra térjek, ezért elárulom, hogy történetünk szereplője – a továbbiakban nem nevezném Mohamednek, mert nem szereti ezt a nevet – nem csinált, nem tett semmi különöset. A tőle addig megszokotthoz képest legalábbis nem. Egyszerűen élte tekergő életét. Egyszer aztán, hogy, hogy nem, azon vette észre magát, hogy egy többnapos Páring túra szervezésében vesz részt, melyben társai főszervezőként és túravezetőként számítanak rá, teljes bizalommal. Nosza, nekifogott dokumentálódni, olvasni, készülni a túrára, tapasztalattal rendelkező ismerősétől kért tanácsot, aki elmondta neki, mire vigyázzon, mire számíthat, mit ne hagyjon figyelmen kívül, ugyanis addig még nem túrázott honunk e büszke havasán. Rendelkezett már némi tapasztalattal kétezer méter fölötti hegyeken, így az olvasottak és elmondottak alapján, hosszas felkészülés után már szinte maga előtt látta a Páring sziklás gerincét, tengerszemeit és hajdani gleccservájta völgyeit. Első, nem várt akadály a munkahelyéről jött, ahonnan az addigiak során, sose szívesen, de mindig elengedték szabadságra. Ezúttal viszont hajthatatlanok voltak, hiába magyarázta, hogy most mások is tőle függnek és hogy mennyit készültek rá és milyen fontos lenne, meg hogy az augusztusi szép idő éppen ideális, de ami később korántsem biztos, hogy megfelelő lesz, csak a kértnél egy héttel később engedték el. Kénytelen, kelletlen, társai utána igazították a kirándulást, tehát mindent egy héttel halasztottak. Második akadály egy hétre rá jött, s ez, épp amitől tartottak, az időjárás volt. Tervezhetünk akármilyen pontosan, terjedhet ki figyelmünk mindenre, a megfelelő időjárást megrendelni eddig még senki sem tudta. Több napig tartó frontot jeleztek, ami menetrendszerű pontossággal meg is jött, dörgéssel és villámlással kezdődő, napokig tartó zuhogó eső formájában. Sok túrautat mosott majdnem felismerhetetlenné, fákat döntve ki, törmelékkel töltve fel az ösvényeket.

            A Páring túrát el kellett napolni, de abban az évben nem volt már alkalmuk menni, ezért keserű szájízzel egy következő évre halasztották. Így, utólag értékelődött csak fel igazán szereplőnkben az azelőtti napos nyári idő jelentősége és ekkor érzett igazán lelkiismeretfurdalást a kecsegtető lehetőség elszalasztása miatt. Nem volt mit tenni, vigasztalódhattak az öreg bölcsek mondásával, hogy „a hegy megvár”.

2008: „Aztán évek múltak el...” (Bojtorján)

             Az elkövetkező évben, ahogy még néhány évig azután is, a számtalan megvalósult kirándulás mellett feledésbe merülni látszott a Páring túra ötlete. Feledtette a sok kellemes élmény szebbnél szebb és érdekesebbnél érdekesebb helyeken, kétezer méter felett és alatt. Aztán négy évre rá, nem tudni hogyan, de ismét előkerült a terv. Szinte semmit sem változtatva rajta az eredeti csapat egy része augusztusban elindult. Petrozsényből felmentek a Páringba és egy számukra feledhetetlen gerinctúrát jártak végig, melynek során többek közt feljutottak a legmagasabb csúcsára, a Nagy-Páringra is. A kilátást gyakran ködös-gomolygó felhős idő korlátozta, volt, hogy sátraikat éjszakai zápor után szárítgatták, de az élmény amit ez a hegy nyújtott megérte...

Néhány napi sziklás gerinceken és az északi völgyek tavai körül való mászkálás után egy délután visszaérkeztek a Páring üdülőtelepre. Ott megdöbbentette őket a rengeteg szemét, amit nemrég a hegyre sietve meg sem láttak. Most bezzeg a természet tisztaságához szokva észrevették. Sátrazni szándékoztak még egy éjszakát, de az üdülő piszkos környezetét látva letettek szándékukról és kerestek egy kiadó szállást. Viszonylag könnyen találtak kiadó szobát az üdülő egyik nem túl fényűző panziójában, ahol a fogadósné magyar beszédüket hallva különösen megörült nekik, mondván, ő is nyárádmenti származású, de Petrozsényben élve rég nem volt alkalma anyanyelvén beszélni.

Több napos sátrazás után mindannyiuknak jól esett az ágyban alvás. Másnap reggel szereplőnk korán ébredt, megmosdott és kiment a panzió erkélyére, hogy ne zavarja még alvó társait. Szép, napos reggel volt, talán a legtisztább amióta a hegyen tartózkodtak. Előbb arra gondolt, kimegy és sétál egyet, aztán eszébe jutott az este látott temérdek szemét, így inkább leült az erkélyen merengve és az tájat szemlélve. Jól esett ülni és nézelődni, amint még a túra élményei tobzódtak benne, a „kétezres” a maga csendes tisztaságával és érintetlen vad világával most ismerősnek tűnt, már több volt számára mint egy olvasmány. Szinte bánta, hogy véget ért a túra, de furcsa módon mégsem érezte azt, hogy ide föltétlen visszajönne. Természetesen ki sem zárta azért, ha lehetőség adódna... A nyugatra tekintő erkélyről jól láthatta amint a felkelő nap sugarai lassan bearanyozzák a szemben magasló hegyek, köztük a vidék legnépszerűbb túracélpontja, a Retyezát bérceit. Oda, a Retyezátba nem jutott még fel addig, de annyi szépet, annyi jót olvasott, hallott róla, hogy kíváncsi volt rá, szerette volna megnézni, vajon milyen lehet, mi pluszot tud nyújtani a Páringhoz vagy más hasonlóan magas hegyhez képest. Egyelőre azonban nem csupán a mélyen a lábai előtt húzódó – a napfény által még alig megvilágított – Zsíl völgye választotta el tőle, hanem egy sor kötelezettség is... Tudta, hogy órákon belül oda, a még félhomályban alvó városba, Petrozsénybe fognak jutni, de nem volt elragadtatva ha rágondolt. Szíve szerint inkább húzta, nyújtotta volna a hegyen való tartózkodást, de sajnos időhöz, menetrendhez voltak kötve. Másnap reggel pedig munkába kellett menni. Míg szemlélődött, a szemközt látszó Retyezát egyre nagyobb fényárban úszott...

2014: Feltűnik egy jóbarát és újabb tervek...

            A hat évvel korábbi Páring túra sikeres volt. Szereplőnk később beiratkozott az EKÉ-be és amikor még tehette kirándulgatott, de anélkül, hogy a Páring va’egyszer egyáltalán eszébe jutott volna. A kedves olvasó most azt mondhatná, a történet kerek, itt akár be is fejeződhetne, ám a jövő néha nem várt, meglepő fordulatokat tartogat számunkra, ahogy esetünkben szereplőnk számára is. Van, hogy nem is sejtjük, hogyan alakul életünk sora... Szereplőnk az EKÉ-nél találkozott egy gyerekkori ismerősével, akivel elkezdtek együtt terveket szőni, kirándulgatni, túrákat szervezni s mivel látták, hogy nagyon jól talál a szó közöttük, jóbarátokká váltak.

            Az elkövetkezőkben sok szó esik erről a második szereplőről, ezért az eddigitől – akit meghagyunk „szereplő” név alatt – való megkülönböztetés megkönnyítése érdekében nevezzük ezután egyszerűen jóbarátnak. Egészen bizonyosan ő sem tiltakozna a megnevezés ellen. Több sikeres közös túra után a jóbarát megkérdezte szereplőnktől:

  • Jártál-e már a Páringban?

A minden bevezető nélkül feltett kérdéstől előbb meglepődött, mivel épp teljesen másról beszélgettek. Mondhatnánk, éles kanyarral tért a témára.

  • Igen, évekkel ezelőtt.
  • Mennél-e még oda?
  • Hogy őszinte legyek, nem gondolkodtam róla, de természetesen nem zárom ki. Abban a térségben viszont szívesebben mennék a Retyezátba, mert ott még nem jártam...

Az említett Retyezátba még az év nyarán eljutottak és egy csodálatos túrában volt részük, de az azelőtti tavasszal elkezdték tervezni a Páring túrát, melyet meghirdettek az EKE keretén belül. Júniusra programálták, mert olyankor talán a legszebb a hegy – van még némi hó, de már virágzik a havasszépe, a rododendron. Részletesen végiggondolták túrájukat, megbeszélve az útvonalat indulástól a buszhoz való érkezésig, a sátrazóhelyet, a sofőr szállását, esetleges változtatás lehetőségeit az időjárási körülmények függvényében. A jóbarát mindenre kiterjedő odafigyelése szinte túlzásnak tűnt számára, de nem akadékoskodott. Annál biztosabb, hogy minden jól sikerüljön – gondolta magában. Aztán indulás előtt a túrát személyes okból le kellett mondja, jóbarátja viszont alaposan felkészülve egyedül is sikeresen végigvitte. A korántsem ideális időjárás ellenére a Transzalpin úttól indulva elérték a Nagy-Páring csúcsot, majd másnap a csodálatos szépségű, gleccsertavakkal ékített Rosiile völgyön ereszkedtek le a Jiet (Kis-Zsil, olvasd: zsiec) menti útra. A Páring ezúttal sem mutatta a legkedvesebb „arcát”, meglehetősen felhős volt, ami a kilátást lényegesen korlátozta, ráadásul erős szél nehezítette túrájukat, aminek legyőzése rengeteg energiájukat emésztette fel, mégis egy feledhetetlenül szép élménnyel maradtak...

            A rákövetkező két év nagyjából ugyanazon szakában a jóbarát sikeresen megismételte a Páring túrát, mindig új útvonallal rukkolva elő, érdekessé próbálva tenni minden résztvevő számára. Több tapasztalatra téve szert egyre bátrabban, egyre rutinosabban szervezett. Előbbi szereplőnk beteg édesanyja gondozása miatt nem tudott részt venni ezeken a túrákon. Jóbarátja mégis mindenik túraszervezéskor kikérte véleményét, egyre nagyobb zavarba hozva őt, mivel úgy érezte, hogy annyi túrázás után a jóbarát többet tud már a Páringról mint ő, jobban ismeri a hegyet, ezért egyre kevésbé érezte méltónak magát, hogy beleszóljon a szervezésbe vagy tanácsot adjon.

2017: „Gonosz egy év...” (Bojtorján)

            Gonosz egy év, énekli a Bojtorján együttes hasonló című dalában, de ahogy az ő történetükben sem, úgy esetünkben sem az év a gonosz amikor valami nem várt megrázó esemény bekövetkezik. A hibákat mi követjük el, tudatosan vagy akaratunkon kívül. Aztán utólag mindig minden egyértelművé és nyilvánvalóvá válik, hogy mikor mit kellett volna tenni, dönteni, de az lenne az igazán ügyes, okos, már-már zseni, aki az egészet előre látja, jelzi, megelőzi. Ilyen sajnos csak nagyon elvétve akad. Legtöbbünkkel megesik olykor, hogy hiba csúszik a számításba és ekkor lesz „gonosz egy év...”.

            A jóbarát negyedik Páring túrájára készült. Másik szereplőnknek súlyosan beteg édesanyja időközben meghalt, így a sors iróniájaként váratlanul felcsillant előtte barátja túráján való részvétel lehetősége. Barátja, aki már alig várta, hogy végre egyszer szereplőnk is vegyen részt a Páring túráján, engedelmével felvette a résztvevők listájára. Júniusban, mikor a túrára sor került volna, ezt kedvezőtlen, esős időjárás miatt egy héttel későbbre kellett napolni. Szereplőnknek az új időpont személyes elfoglaltságai miatt nem volt megfelelő, ezért ismét kénytelen volt visszalépni. Barátja, remélve, hogy szereplőnk végül mégiscsak megoldja valahogy dolgait és beugrik, mindvégig fenntartott neki egy helyet a buszon, de hiába számított rá, ezúttal is nélküle kellett elindulniuk. Párja péntek reggel kikísérte autóval a buszhoz a Bolgárok terére. Röviden búcsúzott, hisz majdnem három napig távol lesz – gondolta magában – vette a zsákját és már ment is, hogy csatlakozzon túratársaihoz.  

Az időjáráselőrejelzés a túra második napjára, szombatra vihart jelzett, de pénteken még tiszta idő volt, ragyogó napsütéssel. Első napjuk csendes volt és szép, amint az erdei ösvényen felkaptattak a Mija-tó (olvasd: Mizsa) közelében tervezett táborhelyre. Úgy nézett ki, nincs mitől tartani. Csak akik az előrejelzést nézték előzőleg sejthették, ez bizony lehet akár vihar előtti csend is... Másnap már felhős reggelre ébredtek. Továbbindultak. A reggeli felhőkhöz képest délelőtt az idő egyre fenyegetőbbé vált. Az előre jelzett vihar frontjának déli része pontosan a Páring fölött haladt át. Bőséges zuhogó esővel, havazással, gomolygó felhőkkel, sűrű köddel és nagyon erős széllel érkezett. Ha az esőre és a rossz látási viszonyokra bizonyos mértékben számítottak, a rendkívüli, orkánerejű szél talán meglepte őket. Ez egy felnőtt embert is szinte képes volt felkapni csomagostól. Ráadásul a látótávolság alig pár méterre szűkült. Ebben az időben és főleg ebben a szélben esőálló védőöltözetet, meleg ruhát vagy bármi egyebet előszedni a csomagból, azt felölteni magunkra s aztán a hátizsákot fagytól elgémberedett ujjakkal becipzározni és felvenni a hátunkra hiú ábránd maradt. Helyzetük válságos volt...

„Mint a suttogás a szélben,

Nem volt több a dal

S félig el is fojtotta

Az őrült hangzavar.”

(Bojtorján)

Nem dal volt ez, korántsem és nem suttogás, hanem segélykérés, sőt egyenesen kiáltás, de ez – a modern technikai eszközök dacára – a vihar őrült hangzavarában alig ért fel holmi suttogással az erős szélben. Szinte még annyival sem, alig volt hallható... A hegy, ami nem egyszer barátságos, megmutatva szépségét, feltárva páratlan csodáit a természetnek, most egy másik arcát mutatta, egy haragost, fenyegetőt és amely az elemek ereje által komoly veszélybe sodorta a betolakodót, próbára téve annak álló és tűrőképességét. A túra résztvevői hívni próbálták a hegyimentőket, már ahogy az adott körülmények között tudták, de szinte lehetetlen volt kapcsolatot teremteni...

„Mint a suttogás a szélben,

Könnycsepp a harmatban,

Gyémántpor a szálló homokban.”

(Bojtorján)

Végül jött segítség, de sajnos igen későn. A tragédiát nem sikerült elkerülni, így a jóbarát, a túraszervező, a túratárs, akire mindig számítani lehetett ma már nincs többé... Oldalakat lehetne betölteni a tragédia okairól és körülményeiről, de beszéltek és írtak róla elegen. Olyanok is, akik jobban, részletesebben el tudják mesélni az eset körülményeit, ezért talán hagyjuk inkább rájuk. Utólag sokan tudják, vagy tudni vélik, mit hogyan kellett volna tenni, dönteni, de előre nem figyelmeztette őket senki. Ha pedig tette is, túl halkan és nem meggyőzően. Változtatni immár semmin sem lehet...

            A jóbarát hiányzik családjának, szeretteinek, barátainak, túratársainak és sokaknak, akiknek ahányszor csak tehette önzetlenül segített, akiknek kirándulást szervezett, túraterveket, útvonalakat dolgozott ki mindig mindenre és mindenkire kiterjedő figyelemmel és odafigyeléssel. Számításába ezúttal hiba csúszott volna be? Lehetséges. Mindenesetre rosszkor volt rossz helyen. Történetünk szereplője, ki a túráról lemaradt, utólag megkapta barátja könyvét a Páring hegységről. Annak ellenére, hogy jól ismerte barátjának alaposságát, mégis meglepődött mikor a könyvből egy kézzel rajzolt Páring térkép esett ki, melyen a túrautak, útvonalak, ezek helyenkénti tengerszint feletti magassága, átlagos menetidők és mobilhálózati lefedettség van feltüntetve. Minden mérnöki pontossággal. Tervez valamelyikünk ennél pontosabban?!

2018: Utóhang

„A falakon túl a nép

Éli nyüzsgő, zajos, mohó életét”

(Bojtorján)

A fenti idézet remélhetőleg, nem találó... Azonban tartok tőle, hogy nagyon is az! Nap mint nap rohanunk, de jó lenne időnként megállni és legalább néhány pillanat erejéig azokra is gondolni, akiknek valamit köszönhetünk, de már nem lehetnek köztünk. Természetesen, akinek nem inge, az ezt ne vegye... Egy megállapítás azért idefér: a mindennapi rohanásban, gondokban, kisebb-nagyobb ügyes-bajos dolgainkban hamar felejtünk, könnyen megfeledkezünk arról amit az esetből tanulhatunk, aztán jönnek új emberek, akik nem ismerték, nem is tudnak, nem is hallottak róla. Ezért jó látni, hogy történtek, történnek erőfeszítések arra nézve, hogy levonjuk a tanulságot. Amúgy az ember sajnos a saját bőrén tanul – legtöbb esetben legalábbis – viszont ezúttal jobb lenne mégis a másén... Sokan vagyunk azonban úgy, hogy amíg nem tapasztalunk valamit személyesen, a saját bőrünkön nem érzünk, más hiába mondja, hiába meséli, nem vesszük komolyan, nem tudjuk elképzelni, hogy velünk is megeshet.

„A város mindig változik, az emberek sosem,

A színhely mindig változik, a történet sohasem.”

(Bojtorján)

            A jóbarát emlékének ápolását is felvállalták, róla elnevezett túrát szervezve a Páring-hegységbe. Erre készül történetünk szereplője is, keserű szájízzel állapítva meg, hogy ahelyett, hogy egyszer kirándult volna barátjával, annak kedvenc havasán, már csak az emléktúráján vehet részt.

Powered by Spearhead Software Labs Joomla Facebook Like Button